Chill

A karácsonyi ünnepeknek vége. Az ajándékok sikeresen kiosztásra kerültek, öröm az arcokon, könnycsepp a szemekben... így terveztem! :) Szülők, nagymamák, nagypapák, rokonok meglátogatva, közös fotók, vidám beszélgetések, terített asztal, és persze a barátokról sem feledkeztem meg. Főzés, takarítás, az év utolsó nagybevásárlása, forralt borozás, esti séták, társasjáték csaták. És végre egyedül! 
Felfüggesztve a bejgli és töltött káposzta "zabálást" :), mézeskalács illatú habfürdős vizet engedtem a kádba / nem nevetni!! ajándékba kaptam! :) /, kitöltöttem egy pohár vörösbort, s vagy egy órát áztattam magam, míg nem úgy éreztem, lassan úszóhártyám nő. De jól esett! Kicsit magammal lenni, kicsit bezárkózni. Hisz mindjárt itt az év vége, s nagyon gyorsan újra indul a mindennapok harca. Feladatok, akadályok, amiket meg kell oldani, le kell küzdeni. S hogy máshogy tudnánk ezekkel megbirkózni, mint hogy fejben rendbe tesszük a dolgainkat. Meg kell tanulni időt szánni a regenerálódásra, s meg kell tanulni őszintének lenni, legalább magunkkal szemben. Még én is csak kezdő vagyok, de remélem hosszútávon csak megerősít, hogy próbálok tisztán látni. 
Valószínűleg a szilveszter is hasonló csendben fog telni, nem igazán szeretem az " igyunk, bulizzunk, mert szilveszter van " típusú összejöveteleket, amire én csak ennyit tudnék válaszolni: Na és? :) De természetesen nem vagyok semmi jónak az elrontója, így akár még az is előfordulhat, hogy konfettiesővel, pezsgővel és trombitaszóval fogom köszönteni a boldog, új évet! :) 

Bécs fényei

Szépek. És ez a legtöbb, amit mondhatok róla. Sejtettem, hogy nem fog lenyűgözni az égősorkarnevál , és ez így is lett. Arra a csillogásra, túlzásra, "too much" helyzetre viszont még én sem számítottam, ami ott fogadott. Színes harangok, szívecskék, muffinok ???? :) a fákra aggatva, aranyban és pinkben pompázó rénszarvasok, angyalka és csillaghegyek, és rengeteg ember. Mindenhol. 

 

Úgy indultam neki az útnak, hogy karácsonyi forralt boros bögre nélkül haza sem jövök, mégis büszkén vállaltam, hogy a szintén másfél órás szabad programot nem sorban állással töltöttem.  

A városnézést Stefinél kezdtük :) / Szent István-székesegyház /, majd Hofburg felé vettük az irányt, és a Városháza előtti téren fejeztük be. Igen, tudom, kimaradt a schönbrunni kastély és a Hundertwasser-ház .... 

Ismét elég feszített tempóban haladtunk, s a tömegben a csoportvezetőnk követése is nehézségekbe ütközött. Pedig, ő mindent megtett, hogy látható legyen! Egy méretes mikrofonhaj parókát tett a fejére, amiben erősen hajazott :) a Jackson 5 tagjainak valamelyikére, vagy inkább az összesre egyszerre!

Az idegenvezetőnk "sziluettje" mellett mindenki más elment, kivéve a magyarokat, akik nem tudták feldolgozni ezt a látványt, és ujjal mutogatva "bazmegoltak", felfedve ezzel előttünk és mindenki más előtt is a hovatartozásukat. Magyar sajátosság lenne vagy még mindig világjárvány, hogy bárki, aki mást gondol, mást cselekszik, nem áll be a sorba, arra ujjal mutogatnak?

A hazafelé út hosszú volt, s alig vártuk, hogy a meleg szobában, csendesen, szerényen, őszintén az ünnepekre hangolódjunk, s kívántuk, hogy jövőre se jelentsen semmi nagyobb örömöt annál, mint az, hogy együtt vagyunk!  

Kellemes, békés, nyugodt ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek! 

És a képek :) 

Pozsonyi "street art"

Hogy hogy kerültem Pozsonyba? Egy egynapos, buszos, rapid kirándulás kapcsán, aminek első állomása a szlovák főváros volt. Egy utazási irodán keresztül történt a helyfoglalás / Rolitúra /, a weboldalukon meghirdetett Pozsony-Bécs adventi vásárlátogatásra. 
Már tavaly kinéztem magamnak ezt a lehetőséget, s most idén össze is jött. Első körben az ára volt meggyőző és vonzó :), ugyanis összesen 7 ezer Ft-ba került, alles zusammen! :) Ennyi pénzért meg ne hogy már ne.....! Még ha az adventi giccsparádé nem is érdekel annyira. 
A cég nagyon korrekt volt és felkészült, a csoportvezetőnk pedig naprakész az ingyenes, nyilvános mosdókból, ami nagy segítséget jelentett, látván, hogy a fizetős helyeken is kilométeres sorok álltak. Az idegenvezetés még a buszon megtörtént, útifilm vetítés és nyomtatott, fénymásolt térképosztás formájában, ugyanis elvileg idegenvezetés csak helyi idegenvezetővel működhet, az ettől látványosan eltérő megoldásokat büntetik! 
Szlovákia határát átlépve szélerőműerdő és panelrengeteg fogadott, zöld szinte sehol. Igazi betondzsungel, mégis érdekesnek találtam. 
Bratislava látképét erősen meghatározza a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja, a helyiek csak UFO-ként emlegetik :) 

A főváros két városrészét köti össze, Óvárosrészt Pozsonyligetfaluval. A tetején - szintén UFO néven - egy étterem üzemel. A híd mellesleg a világ 9. legnagyobb egyben hegesztett hídja, és 2001-ben az évszázad építménye elismerést kapta a hidak kategóriájában. 

Az 50 fős csoporttal felsétáltunk a pozsonyi várba, benéztünk a Szent Márton székesegyházba, érintve a főteret, de elég gyors volt a tempó, így nem igazán tudtunk megállni fotózni. Viszont a "kötelező" program után volt másfél óra "kimenő" :), s mindenki arra ment, amerre látott. A legtöbben a vásárokat, forralt boros bódékat vették irányba, mi miért is ne, az autóbusz állomáson kötöttünk ki. Mindig is jobban érdekelt, hogy hogyan, milyen körülmények között élnek az emberek, mint az, hogy mit mutatnak a kirakatba! Az időnkbe sajnos nem sok minden fért bele, szívesen visszamennék még ide. 

A képek jobb minőségben: 
https://www.flickr.com/photos/128203750@N07/

Év végi leltár

Minden év januárjában veszek egy határidőnaplót, amibe vezetem a hétköznapokkal kapcsolatos dolgokat, mint a fizetés vagy a kiadások, és pluszba jegyzem, ha valahol bulizni voltam, kirándulni, színházba, moziba vagy egyáltalán vettem magamnak bármit is. Visszamenőleg megvannak 5 év feljegyzései, s néha szeretem őket lapozgatni, múltidézni. Egyfajta számvetés ez, mint születésnapkor, mikor sorra veszem, mi az, ami megvalósult a tervekből vagy ami még várat magára, s történt-e valami változás egy év alatt. 
S ha most felütöm 2014 januárját, akkor azt látom, hogy színházlátogatással és könyvvásárlással kezdtem a "szépreményű" :) új napokat. Színházból aztán sajnos csak ennyi jutott, könyvekből viszont beszereztem párat. A lista: 
Háy János: A mélygarázs / a könyv trailerét láttam neten, ami felkeltette az érdeklődésemet. Életszagú gondolatok, figurák, akiknek sztorija aztán összekapcsolódik, viszont a vége valahogy nem illett a képbe, azzal nem voltam kibékülve. Abszolút újraolvasás gyanús! :) / 
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja / egyértelműen csalódás! A könyvből készült film a kedvenceim közé tartozik, s olvasni is szerettem volna. Megszereztem, elolvastam és pont. Fölkerült a polcra, s nagy valószínűséggel ott is marad! :) Gratula a film rendezőjének, David Finchernek! / 
Egressy Zoltán: Százezer eperfa / nagyobb volt a marketing, mint maga a történet. A szereplők közti viszony és annak alakulása volt az érdekes rész, amiről még szívesen olvastam volna, viszont a könyv felét a hatalmas károkat okozó szélvihar utáni, napokon át tartó teljes szélcsend meteorológiai, tudományos magyarázata teszi ki, mely jelenség egyébként sosem következhet be. Nagyon nehezen, nehézkesen rágtam át magam az oldalakon, volt, hogy csak nagy vonalakban :) haladtam! / 
Fabio Volo: Járok egyet / könnyed, szórakoztató, nem túl hosszú, szellemileg nem megerőltető. Pont egy ilyenre volt szükségem az előzőek után! :) / 
És ennyi! Könyv téma kipipálva. 
Február: az év első bulija a barátnőkkel. Amit aztán követett jó pár másik! :) 
Március: koncert, és látogatás az etyeki Korda filmstúdióban. Nyílt nap révén, ingyenes program volt ez a családdal, ami egy délutáni "elfoglaltságnak" megfelelt. Májusban a Velencei-tavi fesztivál volt a nyerő, pálinkafőzde, borászat látogatással, naplemente nézéssel. Aztán ugyanebben a hónapban egyik barátnőmnek bekötötték a fejét :), így részt vehettem végre egy esküvőn, s az előtte két héttel tartott lánybúcsún. És jött a nyár! Micsoda nyár volt! :) Igaz, hogy elég hűvös, de valahogy mindig kifogtuk a jó időt, ha kirándulni indultunk. Veszprém, Tihany, Pákozd, Monoszló, Szentbékkálla, sukorói sárkányhajózás, Aba napok. Január elején előre megfontolt szándékkal vettem egy kompakt fényképezőgépet, így ezekről az élményekről, helyekről rengeteg fotó készült. Ősszel folytattuk az "országjárást", s a sorban a Zirci Arborétum, Tés, Hajmáskér következett. Ha pedig nem utaztunk el messzebbre, akkor Székesfehérvár és környékével ismerkedtünk. / 7 éve vagyok fehérvári :) / 
Szóval vááóóóóóóóóóóóó! Tartalmas, gazdag, vidám év van mögöttem, amire egy bécsi adventi, buszos vásárnézéssel tettem fel a pontot. / beszámoló legközelebb/ 
Nem szoktam nagy terveket szőni, és nem omlok össze, ha nem sikerül valami. Ha van lehetőség élek vele, s meglátom, mi sül ki belőle. A lassan hátunk mögött hagyott évhez is így álltam hozzá, nem görcsöltem rá semmire. Persze voltak nehezebb időszakok, de kimerem jelenteni, hogy pozitív előjellel zártam a 2014-es évet. 
És hogy teszek-e bármiféle fogadalmat a jövőre nézve? Talán csak annyit, hogy: " Nincs megállás! :) " 

Medián

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik valamiből kimagaslóan jók. Kitűnnek az átlagból a tehetségükkel, az adottságaikkal, amivel aztán vagy kezdenek valamit, vagy nem. De az ő kezükben már van egy esély arra, hogy egy szenvedéllyel teli, termékeny, hasznos életet élhessenek. Kaptak egy utat, amin végigmehetnek. Az olyanokat is csodálom, akik már kiskorukban tudják, hogy orvosok, tanárok, tűzoltók lesznek, és ez nem csak gyerekes ábránd marad, hanem meg is valósítják mérhetetlen akarattal és elszántsággal. Mert ők tudják! Számukra egyértelmű, fölösleges körök nélkül.
Na, de mi van velem? Velünk? A jó tanulókkal, akik CSAK jók. Mindenből igyekeztem hozni az elvárt szintet. Mert "neked csak az a dolgod, hogy tanulj", "légy jó tanuló, mert mit mondanak a rokonok", "tanulj, hogy ne kelljen robotolnod, mint apádnak", "tanulj, hogy ne lógj ki a sorból"! És én tettem a dolgom, több kevesebb sikerrel. Lett egy papírom, lett még egy, és lett egy harmadik is. Mégis, akármibe kezdtem - és ezeknek a száma meglehetősen sok - úgy éreztem, hogy oké, ehhez sem vagyok hülye, megtudnám csinálni, megtudnám tanulni, de nincs meg az a plusz, ami ahhoz kellene, hogy a legjobb legyek. De miért kellene a legjobbnak lenni? Nem elég az, hogy van egy jól fizető állásod, ki tudod fizetni a számláidat, és ellavírozol a többi nyolcszázezer között? Lehet, hogy ez csak az én fekete-fehér látásmódom, de úgy gondolom, hogy valamiben a legjobbnak lenni, valamiben tehetségesnek lenni olyan fajta szabadságot, biztonságot jelent, amire én mindig is vágytam. Így a középszerűség, az, hogy mindenben CSAK jó vagy, számomra sokszor elviselhetetlenül nyomasztó tud lenni. 
Nekem miért nem adatott meg? Vagy még mindig keresnem kell? Hol keressem? Meddig?
A középszerűségemet bizonyítja, és a félelmeimet erősíti, hogy már évek óta járom az olvasztótégelyeket, a lélekvesztőket, vagyis a gyárakat. Biorobotként funkcionálok, akinek nem kell gondolkodni, csak megnyomni a zöld gombot. Kényelmes, lápos, posványos vidék ez. Ledolgozod a 8 órád, és ennyi. Gondolná az, aki még nem járt ilyen területen. És ez benne a csapda!
Lehúzod a 8 órát, semmi felelősség, semmi számonkérés / persze mindig a saját munkád legyen tökéletes! :) /, megkapod érte a zsebpénzed, aztán azt csinálsz, amit akarsz. De! Az irigység, a butaság, az álszent képmutatás, rosszindulat olyan magas szinten koncentrálódik, hogy még az alapvetően birka türelmű embereket is kikezdi. Mert nem tudod kikerülni, nem tudsz átlépni rajta, úgy, mint egy bunkó eladón, vagy egy modortalan buszsofőrön, akinek másnap már az arcára sem emlékszel. 
Gyakran látok hasonlóságot a mostani társadalom és a gyárak működése, szerkezete között. Társadalom leképezés, ahol a falkában a gyengébb, butább, de legnagyobb hangú a vezető, és az erősebb, okosabb a kitaszított, közutálat tárgya. Nem szeretik, ha kilógsz a sorból, megszoksz vagy megszöksz. Illetve minden, amit mondasz, felhasználható ellened, és fel is használják. Ne törekedj jobbra, ne akarj elismerést, ha mégis jutalmaznának, járj lehajtott fejjel, húzd meg magad, mert BIZTOS, hogy tisztességtelen úton szerezted ezt a "kiváltságos" helyzetet.
Ez az igazi mókuskerék, amit ha elkezdesz, nehéz abbahagyni. Középszerű család, középszerű élet, középszerű gyökerek... nem könnyű a változtatás!

Útikalauz biorobotoknak - jó tanácsok, tippek a gyári élet útvesztőjében. Ezzel a címmel fogom megírni első könyvem, talán több éves tapasztalatom miatt ebben lehetnék a legjobb! :D :D :D 

Egy éjszaka

Álmomból felriadva zihálva ébredek, feszít, lüktet a vágy, a testem önálló életre kelt... Kéjjel teli szenvedés ez. Megcsörren a telefon, fél óra, és kopogtatnak az ajtómon. De nem te leszel az. Muszáj fejből, akaratból legyőzzelek!!!!
A rádióból szaggatottan kiszűrődő dallam hirtelen mellbe vág. Eszembe juttatja azt a hideg napot, mikor forró teát kortyolgatva ültünk egymás mellett, s remegő, nyirkos tenyérrel hozzám értél, először érintve a szám. Furcsa, idegen, esetlen, legyünk már túl rajta érzés, mégis... egy soha nem tapasztalt hurrikán kezdete volt ez, mely minden erkölcsi korlátot ledöntve söpört végig rajtam.                                                                           Nem engedem, hogy ismét befurakodj a mindennapjaimba! Elengedtelek! De akkor miért kísértesz még mindig? 
Most itt állsz előttem. Nyugodt vagyok. Nézlek. Kívánlak.
Nem kérdezek. Nem várok választ. Nem akarok segíteni, nem akarok melletted lenni, nem akarlak megérteni. Nem fogok emlékezni, nem fogom hagyni... Nem érzek, nem fáj, nem sírok. Nem érdekel hányszor bántottál meg, vagy hogy mit akarsz tőlem. Kívánlak.
Ugyanaz az illat, ugyanaz a bőr. Itt vagyok, jelen vagyok, csak a pillanat van. Csak cselekszem, csak élvezem. Szeretem látni, ahogy beleremegsz egy-egy érintésembe. Szeretem hallani a mélyről jövő sóhajokat, melyek mint egyfajta védjegyek, a fülemben csengnek. Kényelmesen elnyúlva az ágyamon, hagyod, hogy szolgáljalak. A férfit, aki ha kell önző, akinek szükségletei vannak, és aki megszerzi anélkül, hogy egy ujját is mozdítaná. Felizgatsz. Vezetsz, mégis odafigyelsz rám. Gyöngyöző homlok, feszült izmok... csend. 

" A vágy nem akkor szűnik meg, ha legyőzzük, hanem ha beteljesedik és túlléphetünk rajta. " 

      Müller Péter 

október 10

Fotópályázat

Az elmúlt két hétben a Nikon által meghirdetett fotópályázatra készítettem képeket, ahol a győztes egy Nikon Coolpix P340-es kamerát nyer, illetve a képeit ünnepélyes keretek között kiállítják. 3 hétig tartott a verseny, én csak az utolsó hétbe kapcsolódtam be, de ez a nyerési esélyeken nem változtat. 7 témát kaptam, aminek megvalósítására egy hetem volt. Nincs profi gépem, kompakt masinával próbálkozom. Az instrukciókból viszont az derült ki, hogy a technikai tudást kevésbé fogják figyelembe venni a kreativitással szemben, aminek igyekeztem megfelelni. Az eredmény ez lett:

A természet körforgása 

 

Piac 

 

Fejjel lefelé 

 

Függőség 

 

Víztükör 

 

Emberi 

 

Levegőben 

 

Eredményhirdetés november 5-én!

Képmás

De most őszintén! Kezdem azt hinni, hogy van valamiféle ribanc kisugárzásom, mert valahogy rendre megtalálnak a barátnős, feleséges félrelépők, kalandra vágyók. Valószínűleg lerí rólam, hogy nálam bátran kopogtathatnak, mert nagy eséllyel szerencsével járnak.?? Vagy könnyű prédának tartanak, vagy a nyitottságomat értelmezik félre, ami szó mi szó, a férfiakkal szemben jobban érvényesül. :) Hiába! Jobb szeretem a férfi társaságot, és tény, hogy köztük abszolút nőként viselkedek. Majdhogynem az ellenkezőjéről panaszkodott egyik ismerősöm, aki úgy gondolta, biztos a homlokára van írva, hogy messziről kerülje el mindenki, rá se nézzenek, hagyják békén. Nem értette, miért ez a hozzáállás, mikor négyszemközt olyan mélyről jövő gyűlölettel tudta hangoztatni, hogy a férfiak mennyire hülyék, szemetek, érzelmi analfabéták, hogy számomra tiszta sor volt a vele szembeni távolságtartás miértje. Hiába vágyott ő titkon egy normális kapcsolatra, kifelé / talán / akaratlanul is azt kommunikálta, hogy felejtsék el. Kisugárzás? Szerep? Álarc? Védekezés?
Érdekes, hogy mi az, amit mások látnak, és mi hogyan látjuk magunkat.
A kedvenceim közé tartozik, mikor valaki azt állítja magáról, hogy ő márpedig egy színes, bonyolult lelkületű, érzékeny személyiség, aki tud meglepetéseket okozni, csak ezt kevesen tudják róla.! :) Na, ez számomra annyira visszásnak hat, főleg akkor, ha valójában olyan egyszerű, mint a faék! 
Mennyire hatnak ránk a külső visszajelzések, és mennyire vihetnek el a valóságtól az általunk képzelt dolgok? Ha egy gyereknek azt ismétlik, hogy buta vagy fiam és az is maradsz, csak idő kérdése, hogy annak is érezze magát? És ha pozitív jelzőket kapunk?
Komoly, nagyvilági, talpraesett, bátor, merész.... Mindig meglepődök, ugyanakkor jóleső érzéssel tölt el, ha így látnak emberek. Egyrészt ez azt jelenti, hogy sikerül a belső bizonytalanságomat mások előtt hitelesen leplezni / ami szerintem sok esetben hasznos /, másrészt arra ösztönöz, hogy továbbra is fenntartsam ezt a látszatot. És mivel valamennyire megakarok felelni ennek a rólam kialakult pozitív képnek, ezért sokszor a félelmeimet is legyőzve képes vagyok magamhoz mérten nagy dolgokra. 
Mamám időskori demenciában szenvedett, s mikor utoljára látogattam meg a kórházban, már szinte senkit nem ismert fel, beszélni alig, járni egyáltalán nem tudott. Mégis összeszedve minden erejét, így búcsúzott tőlem: " Te mindig is olyan belevaló lány voltál! " Egy pillanatra felcsillant az az energia, büszkeség, amit akkor láttam, ha rólam beszélt. Bátorított, hitt bennem! Tudta, hogy szükségem van a biztatására, tudta, hogy mi az, amit elérhetek, s tudta milyenné szeretnék válni, milyennek szeretném látni magam ha a saját tükrömbe nézek! 

" Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai. " 

                                                                    Ron Cristian

Ego és én

Ego:
Jó neked így! Elég vagyok én neked! Nem kell alkalmazkodnod senkihez. Azt csinálsz, amit csak akarsz. Ha minden nap 10-ig alszol, és köntösben flangálsz a lakásban, akkor mi van? Nem tartozol senkinek elszámolással. Senki nem szól bele mikor ebédelj, és senki kedvéért nem kell meccset nézned a tévében. Nem kell elviselni semmit csak azért, mert a másiknak úgy jó, és nem kell tekintettel lenni, nem kell áldozatot hozni, nem kell lemondani. Nincs feszültség, fölösleges aggódás, nincs semmi, ami kell vagy ami muszáj! Csak magunk vagyunk, és az ember csak magára számíthat. Minek egy másikat húzni, cipelni a hátunkon? Bizonyítás kell, hogy te egy szerethető valaki vagy / te egy Valaki vagy! /, s ezt csak mások tekintetéből látod? Magadnál jobban senki se szeret, hidd el! Játszmák, érdekek világában élünk. Te így vagy jó, ahogy vagy! Nem kell megváltoznod. Miért tennéd? Azt hiszed, hogy csak egy másik vagy egy új élet árnyékában tudod megtapasztalni a teljességet? Egy frászt! Egyedül is képes vagy rá! Nem kellenek potyautasok, akik csak visszahúznának. Mert ha már "te és ő" van, lassan, alattomosan átveheti az irányítást a csak "Ő", és hol leszel akkor te? Hagyod magad alárendelni, elveszni? Hagyod, hogy ne létezzen többé olyan, hogy ÉN, csak az, hogy mi? Te is tudod, hogy mennyire jó élvezni a csendet, mennyire jó elmerülni a gondolatokban, a zenében, a szavakban. Tudom, hogy szeretsz nyugodtan aludni, tudom, hogy szeretsz egyedül vásárolni, egyedül enni az asztalnál, egyedül zuhanyozni, egyedül kávézni, egyedül főzni, egyedül takarítani... Nem figyeli minden mozdulatod bárgyú szempár, nincsenek okoskodó megjegyzések, oda nem illő mondatok... Egyedül!!! Csak ÉN számítok!!!
Én:
Hogy lehetek ennyire önző és merev? Magamon kívül tényleg nem vagyok képes mást szeretni? Nem tudok őszinte érzelmeket megélni, mindent csak tettetek? Ez lennék én? Egy lelketlen bábu, akinek azért kellenek alattvalók, hogy önmaga csodálatosságában gyönyörködhessen? Miért ilyen nehéz beengedni bárkit is? Zsigerből nem akarom, mert megcáfolva " az ember társas lény" tézist, én mégis jól érzem magam egyedül, vagy talán.... félek? Mitől? Hogy elgyengülök? Hogy rabja leszek az ölelésnek, a bőr illatának, a szívdobogásnak? Félek valahová, valakihez tartozni, mert azt hiszem ezzel feladom a szabadságomat, s mindezt önként. Félek felnőni, félek az élettől. Félek megadni magam, mert félek, hogy nem ismerek majd magamra.

Hagyj már végre békén!!! Nem akarlak többé, nem kellesz már!! 
Vágyom és félek.

Szeptember 1.

Fellélegzek a nyár fülledtségéből, tompultságából. A gondolataim felszabadulnak, cikáznak. Eszembe jutnak a falusi csípős, ködös reggelek, mikor a deres fűben meneteltünk az iskola felé, s a villanydrótokon fecskék jelezték, hogy közeleg a hideg, ők pedig készülnek az előttük álló hosszú útra. Pihentető, mély alvások, teázós napok időszaka ez, mikor az asztalnál ülve figyelem, ahogy csorog a pára az ablakon. A városban lassan megjelennek a károgó varjak, melyek a lombjukat vesztett kopasz fáknak adnak új ruhát. A nyakam köré sálat tekerek, s belélegzem az ázott, fekete föld, s az avar illatát. Az évszak színeiben gyönyörködöm, s a talpam alatt heverő falevelek ropogását hallgatom. Szeretem az őszt. 

Valóság?show

AranyVlog: a legtehetségesebb magyar videóbloggereknek járó díj. A 2014-es Személyes kategória első helyezettje az imagiShow, amiben néhány fiatal már több mint egy éve a YouTube-on közzé teszi mindennapjaikat.
Ez egy valóságshow, de nem a televíziós valóságról szól, hanem a sokszor unalmas, ingerszegény, a leghétköznapibbnál is hétköznapibb napokról. Mert hacsak nem George Clooneynak vagy Rihannának születtünk, akkor bizony a valóság nem puccos szállodákról, V.I.P. partykról, több karátos ékszerekről, tengerpartról és luxuskocsikról szól. Rohadtul nem!! 
Néha napokig nem történik semmi, sőt vannak olyan időszakok, amikor azt sem veszed észre, hogy már vége a nyárnak, mert csináltad a napi rutint, és semmi nem volt, ami ebből kizökkentett volna. Felkelek, reggeli, gép bekapcs, megnézem a napi híreket, facebook, freemail, egyebek, egy kör a boltig, aztán vissza, tej, kenyér, felvágott, ebéd / ha nincs, akkor egy gyors rántotta, melegszenya, virsli /, szendvics készítés, fél óra kávé, összeszedem magam, és indulok dolgozni. Hazaérek, este fél 11, holnap ébredés 8:00-kor, menetrendszerűen. És minden kezdődik elölről.  
De mindig kell, hogy történjen valami?
Azt látod, hogy mások itt és ott voltak, ezt és ezt csinálták, és most nekik mennyire happy, te pedig két hete a lakásodon és a munkahelyeden kívül ki sem mozdultál otthonról. A frusztrációdat növelendő, ismerőseid óránként posztolnak képeket, beszámolókat, haverokkal eltöltött sörözgetésekről, lazulásokról, mindenki boldog, senki sincs egyedül, mindenki elégedett, és az élet egyértelműen, csak és kizárólag haverok, buli, fanta!! Más csatornákon is a nyaralás, fesztiválozás, "gyűjts élményeket" felhívás szlogeneit látod, s bolond vagy, ha nem veszed fel a tempót! Mert ez egy verseny, amiben egymásra licitálunk, s a "most olvastam egy könyvet" témával már nevezni sem lehet. Pedig.....!
Nem rossz dolog néha megállni, egy kicsit magammal maradni! 
Nem kell félni az egyedülléttől! Nem kell félni attól, hogy csönd lesz körülötted, hogy hallod a saját gondolataidat, vagy hogy szembe találod magad azzal, aki valójában TE vagy. Olyasvalakire bukkantál, akire nem vagy büszke? Nincs baj! A felismerés már magában hordozza a változtatás lehetőségét!  

Egy rész az imagiShow 2. évadjából:


https://www.youtube.com/watch?v=MAwcehgqRc0

In medias res

Fabio Volo Járok egyet című könyvének "főhőse" levelet ír 5 évvel későbbi önmagának, amit egyfajta születésnapi ajándéknak is szán, és amiben kérdéseket tesz fel az életével, az élettel kapcsolatban, remélve, hogy a jövőben ezekre válaszolni tud majd.
5 év. Tényleg olyan nagy idő egy emberöltőben, hogy mindent másképp láss? Hogy amit eddig igaznak, jónak, követendőnek véltél, az hirtelen az ellentettjére változik? Mert gondoljunk csak a gyerekkorra, mikor 5 évesen még hiszed, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, míg 10 évesen már anyád fülét rágod, hogy mit akarsz karácsonyra. Vagy nézzük a kamaszkort, ahol az éppen aktuális divatot követve, az első tanévben még Justin Timberlake-es, a másodikban már Marilyn Manson-os vagy. És később? Később is ilyen tempóban formálódunk?
Úgyhogy én egy kicsit kifordítottam, és arra a kérdésre, hogy 5 év múlva tudni fogom-e azt, amit most még nem, a múltban kerestem válaszokat. Az 5 évnyi tudást, mint etalont használtam, olyan formában, hogy ha az 5 évvel ezelőtti bizonytalanságaimra most teljes bizonyossággal tudom a választ, akkor nagy valószínűséggel a jelenlegi problémáimra 5 évvel később tudni fogom a megoldást. Lehet, hogy meg kellene kísérelnem matematikailag is felírni ezt a sok ismeretlenes egyenletet? :) Megnyugtatlak, nem teszem!
Viszont megpróbáltam felidézni, hogy 22 évesen mi az, ami foglalkoztatott, merre tartottam és mindebből mi maradt mára.
22 éves vagyok, közös albérletben lakom a párommal, s a közös jövő, közös élet fogalma alatt nem riadok meg a családalapítás, gyereknevelés gondolatától sem. Egy gyárban dolgozom, s munka mellett pénzügyet tanulok, hogy később mérlegképes könyvelő lehessek, s hogy az "anyós" bizniszébe betölthessem a nekem szánt pozíciót.
Válasz és jó tanács múltbéli önmagamnak:
Nem kell, nem kötelező egy olyan kapcsolatban vegetálni, ahol nincs már meg a bizalom, a tisztelet. Ahol a szemedben egyre kisebb lesz a társadként aposztrofált valaki mint ember, mert ígérget, mert hazudik, mert ellustul, eltunyul, fizikailag, szellemileg, lelkileg. Miért folytatnád? Mert anyukának, apukának szimpatikus a férjjelölt, vagy mert a társadalom a párkapcsolatot preferálja, vagy mert nem bízol magadban, hogy egyedül is boldogulnál, s neked nem csak ennyi jár? És gyereket is azért szülnél, mert azt hiszed, akkor minden megváltozna kettőtök között, és ő is megváltozna? Erre alapoznál? Erre építenél bármit is? A "lehet"re? Végig gondoltad, hogy az elkövetkezendő minimum 20 évet egy íróasztal mögött kell leélned, s mindezt azért, mert ez illik a gondosan megtervezett családi idillbe, mert nem akarsz csalódást okozni másoknak, mert nem akarod hallani a "már megint belekezdtél valamibe, amit nem fejezel be" monológot, s azért is megmutatod, pénzt és időt nem sajnálva, hogy te nem ilyen vagy?
Ha üzenhetek magamnak, talán hamarabb kimászom ebből, de még így is megveregetem a vállam, hogy akkor jól döntöttem. Hogy nem hagytam, hogy mások életét éljem, hogy mertem kockáztatni, mertem változtatni. Mert ha most sivárabbnak tűnik is az életem, és kezdhetem megint a nulláról, mégsem cserélném el egy nekem kitalált jövőképért azt a nyugalmat, amit az "én irányítok" tudata jelent számomra.
Úgyhogy igen, 5 év alatt sokat tapasztaltam, tanultam, s a gyakorlatiasabb kérdésekre nagy eséllyel tudnám is a választ, viszont vannak dolgok, amiknek tudására egész életünkben vágyunk.
A következő sorokat egy 2011-es beszélgetésemben írtam le, s emlékszem a kínra, amit a "nemtudás" élménye okozott. Szerencsésnek érezném magam, ha 5 év múlva rájönnék a titok nyitjára! :) 
" Ordítani tudnék! Miért ilyen nehéz minden? Egy helyben topogok, taposom a mókuskereket. Azt hiszem, hogy most megtaláltam, ez az az út, ezt rendelték nekem, és mindig a kerék aljára kerülök, ahonnan indultam! Üres vagyok, a fejem mégis majd szét szakad! Nem tudok semmit! Miért nem mondja meg nekem valaki? Mit kell tennem, hogy boldog legyek? Mi az, amitől biztos, hogy boldog leszek? Mikor lesz, amikor nem vágyom többre, másra, szebbre, jobbra? Megteszem!!!!! Csak mondja valaki, hogy mit kell tennem! Ígérje meg, hogy jól fogok dönteni, ez az én utam!!! Miért nem tudhatom??" 


És hogy mivel foglalkoztam ezidáig? :)  
Az új hobbim: