ÁLarcos bál

Tűzoltó, cowboy, Superman, Hófehérke, sellő, királykisasszony.....
Farsangi buliban jártam.
Utoljára általános iskolás koromban volt ilyenben részem, és akkor sem igazán rajongtam a dologért. Egyetlen csoportos beöltözésre emlékszem, fehér zokniba és kék krétaporral az arcon. Osztályszinten Hupikék Törpikék voltunk, és valami vicces zenére, vicces koreográfiát adtunk elő. Rám a Nótata név jutott. :) Azóta sem húztam maskarát magamra, és most sem tettem. Valahogy nekem ez sosem jelentett plusz élményt, hogy valaki vagy valami más bőrébe bújhatok. 
Ezen a szórakozóhelyen viszont telt ház volt, és láthattunk egy két érdekes arcot. Sztárok felvonulása volt ez, hiszen tiszteletét tette Michael Jackson, Forrest Gump, Piroska, Szörnyella de frász, Popey és a Nagy ho-ho-ho horgász csalijával együtt. Aztán voltak cicák, anyuka varrta Spongyabob jelmez, favágó, zombi, a hagyományos férfi-nő szerepcserék, és az internetről szedett vicces ötletek, mint: 

És míg az óvodás, kisiskolás korban a lányok szépek akarnak lenni, imádják a csillogó, színes, habcsók ruhákat, a fiúk pedig bátor, erős, szuper képességekkel rendelkező hősök szerepeire vágynak, addig ma már a felnőttek körében minden megint a szexről szól. Mert egy ápolónőt vagy egy boszorkányt nem lehet elképzelni harisnyakötő, push-up melltartó és vörös rúzs nélkül. De szívesen jeleztem volna egy-két résztvevőnek is, hogy rosszul értelmezték a feladatot, mert ez itt nem a Kurvák és Kamionsofőrök party, de attól tartok rajtuk nem jelmez volt! :) 
Ettől függetlenül jót mulattam, és hajnal 5-re már otthon is voltam.
Másnap végig pörgettem az estét, és elgondolkodtam, hogy miért szeretünk gyakran álarc mögé bújni, és hogy mindezt milyen helyzetekben tesszük, milyen álarcokat használunk a mindennapokban. Egyáltalán az álarc viselése összeköthető a hazugsággal?
Olyannak mutatom magam, amilyen nem vagyok. És hogy miért? Hogy megfeleljek másoknak, hogy ne tudják a valódi érzéseimet, gondolataimat, mert szerintem azokat nem értenék meg, vagy hogy védjem azt a valakit, akit "én" -nek hívok, kikerülve konfliktusokat, tudatosan taktikázva használni ezeket a "lehetőségeket". Vagy magamra pakolok egy csomó álarcot, ezzel átvéve a tulajdonságaikat is, mert nem tudom és nem is akarok azzal foglalkozni, hogy ki is vagyok én valójában. Színlelem, hogy tökéletes harmóniában élek önmagammal és a világgal, miközben legbelül kétségbeesett vagyok, és fogalmam sincs, hogy merre tart az életem. A túlzott magabiztosság sokszor bizonytalanságot takar. Vagy amikor próbálsz beilleszkedni egy csoportba, sok olyan - az adott körben elfogadott - maszkot húzol magadra, ami megkönnyíti a dolgodat. Az álarc pedig egyfajta névtelenséget, inkognitót  is kölcsönöz, ami alatt sokan úgy gondolják, hogy bármit megtehetnek. A világháló igazi táptalaja ennek, és a "szabadság" érzete sok elfojtott jellemvonást hoz elő.
Az én életemben is jelen vannak ezek a dolgok. Iskolás koromban például rendszeresen játszottam, hogy én most nagyon gondolkodok. És el is hitték! :) Annyira intellektuálisan tudtam nézni, hogy ott csillogott az értelem a szememben, miközben mögötte egy nagy üresség volt, és fogalmam sem volt, hogy miről van éppen szó. De bevált, és a megítélésemen, a rólam kialakított képen sokat javított, olyannyira, hogy néha még én is elhittem, hogy "okos" vagyok! :)
Aztán ott vannak a férfiakkal szemben alkalmazott álarcaim. Én egy erős, vagány, energikus csaj vagyok, aki már már zavarba ejtően őszinte, és vállalja, hogy egyedül is jól érzi magát, nem ellenzi a felszínes kapcsolatokat. A statisztikáim azt mutatják :), hogy ez bizony általában bejön a férfiaknál, mert elő csalogatja a vadász ösztönt. Ez a kép viszont csak részben igaz, mert ugyanakkor én is szeretném, ha néha gyengének, gyámoltalannak mutathatnám magam, aki ölelésre, gyengédségre, biztonságra vágyik. 
Nem tudom, miért tartunk annyira attól, hogy meglátják a valódi énünket, hogy mi is csak emberek vagyunk, akik hibáznak, akik sokszor félnek. Pedig rengeteg felesleges körtől szabadulhatnánk így meg. 

Szeretetkurvaság, mint jellemhiba?

Volt már úgy, hogy azt kívántad, bárcsak még jobban kihasználna, megalázna, hogy végre észhez térj? Vágytad a ridegségét, a hűvösségét, az elutasítását, az érzést, hogy csak szexre kellesz? Mert nem akartál már az ösztöneidnek engedelmeskedni, de nem volt még elég erőd ellen állni. És talán ha még egyszer csalódnál, ha megint eluralkodna rajtad az üresség, az a kiégett állapot, ami már többször figyelmeztetett, hogy neked erre nincs szükséged, és csak felemészt téged. Talán akkor sikerülne végleg befejezni ezt az őrületet! 
Nem dohányzom, és nem vagyok egy nagy ivó sem, tehát mondhatjuk, hogy a társadalom által káros szenvedélynek minősített dolgoktól mentes vagyok. Mégis a kapcsolataimban minden esetben felütötte fejét a függőség valamilyen formája.
Egy több éves vívódás, aminek az elején ugyan megvolt a szerelem, de miután ez elmúlt, nem léptem ki ebből. És hogy miért nem? Mert azt gondoltam szüksége van rám, ha magára hagyom, letér az útról, ami felé terelgettem. A szex néha már csak kötelesség volt, és hagytam magam meggyőzni, hogy ez ezzel jár. Mert cserébe szeretetet, ölelést, feltétlen ragaszkodást kaptam, amit nem akartam elveszíteni. Mert hiszen az olyan jó, amikor hosszasan simogatnak, amikor oda bújhatsz valakihez, amikor esténként finom puszikat kapsz. És mindezért nagyon sokat képes voltam tűrni. Mindent ez alá rendeltem, magamat is beleértve, elnyomva ezzel önmagam valódi énjét.
Aztán ennek a fordítottja is megtörtént. Folytonos vágyakozás, sóvárgás, esztelen, féktelen lüktetés. Így lehetne leginkább jellemezni ezt az időszakot. Egy önbizalom hiányos, a férfiasságában kételkedő ember miatt sok álmatlan éjszakám volt, aki miután megkapta a kellő biztatást, és helyére került az egoja, elhitte magáról, hogy ő igazából egy fasza csávó. Ennek persze az lett a következménye, hogy új hódításokra áhítozott, immár újult erővel lépett a ringbe, amit előttem sem titkolt. Sőt! És mily meglepő, ebben a helyzetben is sokáig vergődtem. Miért? Mert a vágy, a bőre illata, az ölelése, a csókja végig azt hazudták, hogy akkor és ott csakis én vagyok, velem van, teljes valójában. Minden felmerült kételyemért kárpótolt a vele töltött idő. Mert valljuk be, nekünk nőknek, az egyik gyengénk a gyámoltalan, szeretetre, törődésre éhes férfi, aki makacs, büszke és hiú. Mert majd én!!! Majd én segítek, majd én megváltoztatom, majd miattam.....! Ilyenkor van az, hogy beleesel a saját csapdádba! Mert amikor én már tényleg szerettem volna ezt a kapcsolatot, és hittem, hogy ez működhetne kettőnk között, akkor kellett rádöbbennem, hogy számára csak egy ugródeszkát jelentettem.
Úgyhogy nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szeretetkurvaság fogalmát több ízben is kimerítettem. Csernus Imre olvasatában ez annyit tesz, hogy valaki azért teszi szét a lábát, hogy miután megdugták, egy kicsit megsimogassák a buksiját.
Tényleg szánalmasnak tartom, hogy egy "hogy vagy"-ért, a törődés legcsekélyebb illúziójáért oda dobjuk magunkat, a maradék önbecsülésünk, tartásunk kíséretében.
És hogy ez egy örökletes vagy tanult dolog, vagy esetleg egy állapot, amiből ki lehet mászni? Remélem, hogy az utóbbi, és igyekszem jobban oda figyelni a megérzéseimre, kiküszöbölni ezeket a hibalehetőségeket, és végre egy egészséges, a kölcsönös tiszteleten, szereteten alapuló kapcsolatot összehozni.

Személyes találkozás az Oravecz Nóra jelenséggel

Ajándék lónak ne nézd a fogát! 
Ezt gondoltam legelőször, mikor kaptam egy meghívást Oravecz Nóra előadására a Művészetek Házába / Barátság Háza /. Annyira nem vonzott a dolog, de mivel nekem nem került semmibe, miért ne!? Eszembe jutottak a facebookon megosztott idézetei, amiket csak futólag olvastam át néha, és ez alapján nem számítottam sokra. Mégis kíváncsi voltam, hogy - az élet szép, de néha nem; mindenkinek van szíve.mindenkinek! ; vagy ha valaki megbánt, az nagyon tud fájni közhelyeken kívül - miről is fog bő egy órán keresztül beszélni. Szerettem volna felkészülten érkezni a "nagy napra", ezért kicsit kiműveltem magam a bloggerlányból. Megtudtam, hogy 3 könyve is jelen van a piacon, a legutolsó és legsikeresebb az Összekötve. 
És mindenhol ott van. Ott van a facebookon, a youtubeon, az instagramon. Csajos képek, bulizós képek, és rengeteg kaja. Nem tudom, honnan jöhet a késztetés, hogy az éppen elé rakott ételt lefotózza - ahogy másoknál sem értem és csodálkoznék, ha nem lenne már erre is egy külön kitalált szó, mint a selfi vagy a bikini bridge - de túlzásnak érzem, hogy megosszam másokkal, hogy egy darab sajtos pogácsát reggelizek. Jó, tudom én, hogy most rohadt jól megy neki, és nagyon divatos manapság gasztro sznobnak lenni, de sértőnek érzem magamra nézve is, hogy azt hiszik, nem is sejtem, van élet a paprikás krumplin túl.! :)  
Az előadás címe ez volt: Veszteségből nyereség. Elkezdtem találgatni, hogy mindez mit is jelenthet, és mindenféle mögöttes, mély tartalmakat képzeltem bele, de ebből semmi nem jött be. Egy táblára kivetítve láthattunk kis címszavakat, ami mentén próbált haladni a mondókájában. Ilyenek mint, elengedés, siker, görcsösakarás, szabadság. A saját példáján keresztül próbálta igazolni, hogy ha hiszünk, bízunk magunkban és 100%-ban odatesszük, akkor elérhetjük az álmainkat. Olyan emberekkel kell körbe venni magunkat, akik nem vissza - illetve lehúznak, hanem akik támogatnak. Ha tudjuk, érezzük, hogy van bennünk valami, valami plusz, akkor azt hagyni kell megérni, hogy a megfelelő pillanatban sikert tudjunk elérni. Mert az élet semmi olyat nem tesz elénk, amivel ne tudnánk megbirkózni. 
Ez így rendbe is lenne, csak ezért a pár mondatért feleslegesnek tartottam az egy óra műsoridőt. Így olyan plusz információkra tettem szert Oravecz Nóráról, amire nem feltétlenül voltam kíváncsi. Mint pl. hogy farfekvéses kisbaba volt, vagy hogy 3 éves korában vették észre, hogy letapadt a nyelve, és addig nem értették egy szavát sem. Most pedig behozta ezt a lemaradást, mert szinte levegővétel nélkül tolta végig az estét. Életrajzi pontossággal mesélte el 25 évét, sanyarú gyerekkorát, mikor irigykedve nézte menő cuccokba öltözött osztálytársait, akik nyáron nyaralni mentek, vagy a szegény szüleit, akik 8-tól 4-ig dolgoztak, hogy neki mindent megadhassanak.
Nem volt telt ház, de 3 férfi kivételével - az egyik az én partnerem, ismerősöm volt - természetesen csak nők voltak jelen. A kezdés előtt nagy zsivaj, fecsegés, locsogás, mi pedig karba tett kézzel ültünk, és vártunk. Kicsit kilógtunk a sorból :), a sok lelkes csaj között, akik bizony jegyzeteltek, és nagyon jól érezték magukat, ahogy ez a másnapi kommentekből kiderült.
Az első gondolatunk a kísérőmmel az volt, 10 perc után, hogy gáz lenne-e, ha most felállnánk és kimennénk! De túléltük! :) Viszont annyira fáradtnak éreztem magam, hogy amint haza értem, azonnal lefeküdtem, mert zsongott a fejem a csajtól. Teljesen leszívta az energiámat, igazi energiavámpír a lány. És csak annyit mondok: ne hagyjátok!!!! :) 
Ha valaki mégis úgy érzi, hogy ad neki valamit az idézetei olvasgatása, és ebből ő erőt tud gyűjteni, szíve rajta! Kinek a pap, kinek a papné! :)

Müller Péter: Férfiélet, női sors

Az idei év első könyve, Müller Péter: Férfiélet, női sors. 
Karácsony napján, szüleimnél pakoltam ki a táskámból a két napra magammal vitt cuccokat, amikor anyám, meglátva a kölcsön könyvet, hirtelen felkiáltott: "csak neeeeeeem??! Azt hitte megvettem magamnak. És azért volt ez a nagy riadalom, mert tőlük is ezt kaptam ajándékba. Most már nem volt mit tenni, muszáj volt elolvasni. :) Egyébként tényleg nem szándékoztam megvásárolni, mert az utóbbi időbe túl sok ilyen jellegű irományt forgattam, és kicsit besokalltam az önelemzéstől, lélek búvárkodástól. Másrészt a Mester - ahogy néhány riportban is szólítják, és amit én kicsit túlzónak érzek - Szeretetkönyv, Örömkönyv és Gondviselés művei mellett a többit már nem találtam annyira érdekesnek. Számomra vagy túlontúl spirituális irányba ment el, vagy az egyszer már megfogalmazott téziseit véltem kicsit más köntösben felfedezni. 
Emlékszem, hogy az előző könyveit le sem tudtam tenni, és lefekvés előtt nem volt tanácsos olvasni, mert olyan gondolkodásra késztetett, hogy még egy óra múlva sem sikerült az elalvás. Ennél viszont voltak részek, amit kimondottan untam, és elég nehézkesen rágtam át magam rajta. A felépítése, szerkezete zavaró volt, túlságosan széttagolt. A fejezet címeken belül több címszó sorakozott egymás után kifejtve, ami akár csak három mondatot jelentett, és sokszor tartalmilag sem kapcsolódtak egymáshoz. Illetve ugyanaz a gondolat két szó vagy plusz egy mondat különbséggel több helyen is szerepelt. Ezt a szerző azzal magyarázta, hogy ez a könyv egy láthatatlan szálra felfűzött gyöngysor, ahol a kisebb, nagyobb gyöngyszemek, mint gondolatok, sokszor hasonlítanak egymásra, de az értelmük vagy az érzelmi sugárzásuk más. 
És hogy tudnám összefoglalni a lényeget, ami nekem átjött? Nosssss! A nők egyre inkább öntudatukra ébrednek, erősödnek, és képesek akár egy férfi feladatait is megoldani, önálló életet élni. És talán azért is kezdődhetett el ez a folyamat, mert azt látták, hogy a férfi nem tud helyt állni az egyébként általuk teremtett materialista világban, és ezért nekik kell a kormány mögé állni. Miközben egyáltalán nem ez az ő sorsfeladatuk.  
" Egy férfiatlan férfi mellett a nő kénytelen kihozni magából több férfiasságot, és egy férfias nő mellett a párja ellágyul, vagy már eleve olyan volt, nőies, így választották egymást. Ahogy torzul az egyik, úgy torzul a másik is. És igazán Nőnek lenni csak egy igazán Férfi mellett lehet. És fordítva. A torz férfi világában a nő sem lehet "ideális". " 
A nő minden vágya, hogy egy biztonságos tenyéren üljön, és érezze egy erős, oltalmazó és szerető kéz melegét, egy király közelségét. Az önvédelmi lázadás csakis azért tarthat egy életen át, mert nincs manapság biztonságos tenyér. Sokszor nem önként választják a "szingliséget". Egyedül nem jó, de még mindig jobb, mint egy bizonytalan, megváltásra szoruló, gyenge férfi mellett. " Semmi sem jellemzőbb a mai, beteg korra, mint hogy a legtöbb nőt a magány szépíti meg." 
" Sok nő sejti, hogy párja megváltásra szorulna - de látja, hogy nem lehet. Görcsös egójával menthetetlenül pörög sorsának örvényében, nem hagy magán segíteni. Egy mai nőnek tudnia kell, meddig kell maradnia, s mikor kell valakit elengedni, mert segíteni nem tud, és őt is magával rántja. " 
" Férfinak, vagy nőnek lenni sorsszerep, melyet egy olyan színész játszik el bennünk, akit Embernek nevezünk. Nincs férfilélek és női lélek, csak emberi lélek van, amely a teljességnek egyik részét a felszínen megvalósítja és megéli, és a másikat a mélyben hagyja. Minél fejlettebb valaki, annál inkább tud a másik nem fejével is gondolkodni. Az ember: teljesség. Férfi és nő: együtt. " 
Müller Péter nagy prófétának tartja Madách Imrét, és művéből, Az ember tragédiájából gyakran és szívesen idéz, hivatkozik rá. A mai világ alakulását is ebben látja megjövendölve. 
Ádám a történelmi színek során újabb és újabb eszmékért lelkesedik, miközben a bukás felé igyekszik, és egyre gyorsabban rohan az elidegenedés, a lélektelenség felé. Végül eljut a falanszterbe, ami a már mai, jól ismert világunk, ahol a technika, a gépek, a racionalizmus és a tudomány uralkodnak. Nincs már lélek, nincs szeretet, öröm, család, otthon. Nincs művészet, szépség, zene. 
" Mondd, mi hát az eszme, 
  Mely mint egy közös cél, lelkesíteni tud? " 
Kérdezi Ádám a Tudóstól, aki ezt feleli: 
" Ez eszme nálunk a megélhetés. " 
Teljesen egyforma, boldogtalan robotokat gyárt a gépezet. Az ember által kitalált gépek és szerkezetek átveszik a természetes élet fölötti uralmat. Csipek jeleznek a kutyáinkból, s talán hamarosan belőlünk is, hogy kontrollálhatók legyünk. Számok vagyunk, adatok, és egy ideológia kedvéért, akár egy gombnyomással egy országot is elpusztítunk. 
Ilyen körülmények között a férfiak sem tudják már megélni ősi, nagy férfiszerepeiket, mint Vezető, mint Szerető vagy mint Apa.
Ádám, miután látja, hogy lehetetlenné tette az életet, kirepül az űrbe. Itt hagyja az egész, általa elrontott, földi világot. 
" Szerelem és küzdés nélkül mit ér
  A lét? Hideg borzongat, Lucifer! " 
Amikor álmában mégis visszatér a Földre, az már egy kihalt bolygó lett. Jéggel borított, fátlan vidék, az élet megfagyott. Jelenleg ehhez az állapothoz közeledünk.
" Mi a megoldás? Ha a férfilélek megriad. Megretten. Sőt, megrendül, és átéli katarzisát. Katarzis azt jelenti, hogy szembesül az általa teremtett technomágikus művilágnak, az apparátusnak a teljes ellehetetlenülésével. Rádöbben, hogy istene, a Ráció rosszul számolt, mert tönkretette az életet. Nem számolt azzal, hogy amit létrehozott, zseniális ugyan - de lélek nélkül veszélyes őrület. És összetörik benne minden versengő gőg. Porrá omlik az egoizmusa, vagyis hogy istent akart játszani a földön. És visszatalál magában az alázathoz, a szív tisztaságához, és az igazi Férfi bölcsességéhez. 
A férfi a porba hull, mint Ádám a tragédia végén, és fölébred. És visszatalál létének értelméhez - főleg az évezredek óta rabszolgasorba taszított nőhöz. Egyszóval, az Élethez. A női lélekre pedig még nagyobb feladat vár: föl kell fedeznie Önmagát, megtalálnia igazi valóját. Nem férfiasnak lenni és férfiszerepet játszani, mert nem erre született. Ezt csak a helyzet kényszere szüli. Meg tudja tenni, ideig-óráig meg is kell tennie, mert muszáj - de aztán vissza kell térnie valódi lényéhez. Nőnek nő marad, a szó leggazdagabb és legszebb értelmében, mert erre született és ez a sorsa - de halló, értő és tudó lesz. És erős. Sokkal erősebb, mint manapság. Kell is. Hogy segítsen a férfinak fölállni a romokból. Mert egyedül nem tud majd. Így végződik Madách műve is. "