Ego és én

Ego:
Jó neked így! Elég vagyok én neked! Nem kell alkalmazkodnod senkihez. Azt csinálsz, amit csak akarsz. Ha minden nap 10-ig alszol, és köntösben flangálsz a lakásban, akkor mi van? Nem tartozol senkinek elszámolással. Senki nem szól bele mikor ebédelj, és senki kedvéért nem kell meccset nézned a tévében. Nem kell elviselni semmit csak azért, mert a másiknak úgy jó, és nem kell tekintettel lenni, nem kell áldozatot hozni, nem kell lemondani. Nincs feszültség, fölösleges aggódás, nincs semmi, ami kell vagy ami muszáj! Csak magunk vagyunk, és az ember csak magára számíthat. Minek egy másikat húzni, cipelni a hátunkon? Bizonyítás kell, hogy te egy szerethető valaki vagy / te egy Valaki vagy! /, s ezt csak mások tekintetéből látod? Magadnál jobban senki se szeret, hidd el! Játszmák, érdekek világában élünk. Te így vagy jó, ahogy vagy! Nem kell megváltoznod. Miért tennéd? Azt hiszed, hogy csak egy másik vagy egy új élet árnyékában tudod megtapasztalni a teljességet? Egy frászt! Egyedül is képes vagy rá! Nem kellenek potyautasok, akik csak visszahúznának. Mert ha már "te és ő" van, lassan, alattomosan átveheti az irányítást a csak "Ő", és hol leszel akkor te? Hagyod magad alárendelni, elveszni? Hagyod, hogy ne létezzen többé olyan, hogy ÉN, csak az, hogy mi? Te is tudod, hogy mennyire jó élvezni a csendet, mennyire jó elmerülni a gondolatokban, a zenében, a szavakban. Tudom, hogy szeretsz nyugodtan aludni, tudom, hogy szeretsz egyedül vásárolni, egyedül enni az asztalnál, egyedül zuhanyozni, egyedül kávézni, egyedül főzni, egyedül takarítani... Nem figyeli minden mozdulatod bárgyú szempár, nincsenek okoskodó megjegyzések, oda nem illő mondatok... Egyedül!!! Csak ÉN számítok!!!
Én:
Hogy lehetek ennyire önző és merev? Magamon kívül tényleg nem vagyok képes mást szeretni? Nem tudok őszinte érzelmeket megélni, mindent csak tettetek? Ez lennék én? Egy lelketlen bábu, akinek azért kellenek alattvalók, hogy önmaga csodálatosságában gyönyörködhessen? Miért ilyen nehéz beengedni bárkit is? Zsigerből nem akarom, mert megcáfolva " az ember társas lény" tézist, én mégis jól érzem magam egyedül, vagy talán.... félek? Mitől? Hogy elgyengülök? Hogy rabja leszek az ölelésnek, a bőr illatának, a szívdobogásnak? Félek valahová, valakihez tartozni, mert azt hiszem ezzel feladom a szabadságomat, s mindezt önként. Félek felnőni, félek az élettől. Félek megadni magam, mert félek, hogy nem ismerek majd magamra.

Hagyj már végre békén!!! Nem akarlak többé, nem kellesz már!! 
Vágyom és félek.

Szeptember 1.

Fellélegzek a nyár fülledtségéből, tompultságából. A gondolataim felszabadulnak, cikáznak. Eszembe jutnak a falusi csípős, ködös reggelek, mikor a deres fűben meneteltünk az iskola felé, s a villanydrótokon fecskék jelezték, hogy közeleg a hideg, ők pedig készülnek az előttük álló hosszú útra. Pihentető, mély alvások, teázós napok időszaka ez, mikor az asztalnál ülve figyelem, ahogy csorog a pára az ablakon. A városban lassan megjelennek a károgó varjak, melyek a lombjukat vesztett kopasz fáknak adnak új ruhát. A nyakam köré sálat tekerek, s belélegzem az ázott, fekete föld, s az avar illatát. Az évszak színeiben gyönyörködöm, s a talpam alatt heverő falevelek ropogását hallgatom. Szeretem az őszt.