Medián

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik valamiből kimagaslóan jók. Kitűnnek az átlagból a tehetségükkel, az adottságaikkal, amivel aztán vagy kezdenek valamit, vagy nem. De az ő kezükben már van egy esély arra, hogy egy szenvedéllyel teli, termékeny, hasznos életet élhessenek. Kaptak egy utat, amin végigmehetnek. Az olyanokat is csodálom, akik már kiskorukban tudják, hogy orvosok, tanárok, tűzoltók lesznek, és ez nem csak gyerekes ábránd marad, hanem meg is valósítják mérhetetlen akarattal és elszántsággal. Mert ők tudják! Számukra egyértelmű, fölösleges körök nélkül.
Na, de mi van velem? Velünk? A jó tanulókkal, akik CSAK jók. Mindenből igyekeztem hozni az elvárt szintet. Mert "neked csak az a dolgod, hogy tanulj", "légy jó tanuló, mert mit mondanak a rokonok", "tanulj, hogy ne kelljen robotolnod, mint apádnak", "tanulj, hogy ne lógj ki a sorból"! És én tettem a dolgom, több kevesebb sikerrel. Lett egy papírom, lett még egy, és lett egy harmadik is. Mégis, akármibe kezdtem - és ezeknek a száma meglehetősen sok - úgy éreztem, hogy oké, ehhez sem vagyok hülye, megtudnám csinálni, megtudnám tanulni, de nincs meg az a plusz, ami ahhoz kellene, hogy a legjobb legyek. De miért kellene a legjobbnak lenni? Nem elég az, hogy van egy jól fizető állásod, ki tudod fizetni a számláidat, és ellavírozol a többi nyolcszázezer között? Lehet, hogy ez csak az én fekete-fehér látásmódom, de úgy gondolom, hogy valamiben a legjobbnak lenni, valamiben tehetségesnek lenni olyan fajta szabadságot, biztonságot jelent, amire én mindig is vágytam. Így a középszerűség, az, hogy mindenben CSAK jó vagy, számomra sokszor elviselhetetlenül nyomasztó tud lenni. 
Nekem miért nem adatott meg? Vagy még mindig keresnem kell? Hol keressem? Meddig?
A középszerűségemet bizonyítja, és a félelmeimet erősíti, hogy már évek óta járom az olvasztótégelyeket, a lélekvesztőket, vagyis a gyárakat. Biorobotként funkcionálok, akinek nem kell gondolkodni, csak megnyomni a zöld gombot. Kényelmes, lápos, posványos vidék ez. Ledolgozod a 8 órád, és ennyi. Gondolná az, aki még nem járt ilyen területen. És ez benne a csapda!
Lehúzod a 8 órát, semmi felelősség, semmi számonkérés / persze mindig a saját munkád legyen tökéletes! :) /, megkapod érte a zsebpénzed, aztán azt csinálsz, amit akarsz. De! Az irigység, a butaság, az álszent képmutatás, rosszindulat olyan magas szinten koncentrálódik, hogy még az alapvetően birka türelmű embereket is kikezdi. Mert nem tudod kikerülni, nem tudsz átlépni rajta, úgy, mint egy bunkó eladón, vagy egy modortalan buszsofőrön, akinek másnap már az arcára sem emlékszel. 
Gyakran látok hasonlóságot a mostani társadalom és a gyárak működése, szerkezete között. Társadalom leképezés, ahol a falkában a gyengébb, butább, de legnagyobb hangú a vezető, és az erősebb, okosabb a kitaszított, közutálat tárgya. Nem szeretik, ha kilógsz a sorból, megszoksz vagy megszöksz. Illetve minden, amit mondasz, felhasználható ellened, és fel is használják. Ne törekedj jobbra, ne akarj elismerést, ha mégis jutalmaznának, járj lehajtott fejjel, húzd meg magad, mert BIZTOS, hogy tisztességtelen úton szerezted ezt a "kiváltságos" helyzetet.
Ez az igazi mókuskerék, amit ha elkezdesz, nehéz abbahagyni. Középszerű család, középszerű élet, középszerű gyökerek... nem könnyű a változtatás!

Útikalauz biorobotoknak - jó tanácsok, tippek a gyári élet útvesztőjében. Ezzel a címmel fogom megírni első könyvem, talán több éves tapasztalatom miatt ebben lehetnék a legjobb! :D :D :D 

Egy éjszaka

Álmomból felriadva zihálva ébredek, feszít, lüktet a vágy, a testem önálló életre kelt... Kéjjel teli szenvedés ez. Megcsörren a telefon, fél óra, és kopogtatnak az ajtómon. De nem te leszel az. Muszáj fejből, akaratból legyőzzelek!!!!
A rádióból szaggatottan kiszűrődő dallam hirtelen mellbe vág. Eszembe juttatja azt a hideg napot, mikor forró teát kortyolgatva ültünk egymás mellett, s remegő, nyirkos tenyérrel hozzám értél, először érintve a szám. Furcsa, idegen, esetlen, legyünk már túl rajta érzés, mégis... egy soha nem tapasztalt hurrikán kezdete volt ez, mely minden erkölcsi korlátot ledöntve söpört végig rajtam.                                                                           Nem engedem, hogy ismét befurakodj a mindennapjaimba! Elengedtelek! De akkor miért kísértesz még mindig? 
Most itt állsz előttem. Nyugodt vagyok. Nézlek. Kívánlak.
Nem kérdezek. Nem várok választ. Nem akarok segíteni, nem akarok melletted lenni, nem akarlak megérteni. Nem fogok emlékezni, nem fogom hagyni... Nem érzek, nem fáj, nem sírok. Nem érdekel hányszor bántottál meg, vagy hogy mit akarsz tőlem. Kívánlak.
Ugyanaz az illat, ugyanaz a bőr. Itt vagyok, jelen vagyok, csak a pillanat van. Csak cselekszem, csak élvezem. Szeretem látni, ahogy beleremegsz egy-egy érintésembe. Szeretem hallani a mélyről jövő sóhajokat, melyek mint egyfajta védjegyek, a fülemben csengnek. Kényelmesen elnyúlva az ágyamon, hagyod, hogy szolgáljalak. A férfit, aki ha kell önző, akinek szükségletei vannak, és aki megszerzi anélkül, hogy egy ujját is mozdítaná. Felizgatsz. Vezetsz, mégis odafigyelsz rám. Gyöngyöző homlok, feszült izmok... csend. 

" A vágy nem akkor szűnik meg, ha legyőzzük, hanem ha beteljesedik és túlléphetünk rajta. " 

      Müller Péter