Tehetetlen vagyok. A szélvédőn keresztül nézem, ahogy csak úgy megtörténik. Már nincs értelme kiabálni, nincs értelme félni. És nem is ezt érzem. Mérhetetlen belenyugvó nyugalommal figyelem, mikor egy nálunk nagyobb fehér négykerekű oldalajtói egyre közeledve elénk kerülnek. Csattanás. A pillanat tört része. A szemem nyitva. Sem hangos szó, sem pánik, sem adrenalin. Vége. Mindenki jól van.
Vagyok. Nem vagyok. Létezem. Nem létezem. Ennyire egyszerű. Nincs ebben semmi bonyolult, semmi rémisztő. Halál. Élet. Élet-halál szüntelen váltakozása. Meghalunk, születünk. Az élet megy tovább. Naponta ezer ember. Vagy csak egy, akit szerettél. Másnap ugyanúgy felkelsz, megmosod az arcod, felöltözöl. Jön a postás, köszön a szomszéd, a gyerekek játszanak.
Egy test vagyok? Aki rád néz, rád mosolyog, az csak izom, szövet, bőr? Reagáló? Automatikus? Motorikus? Ösztön? Megtanultam, nevetek. Megtanultam, sírok. Megtanultam, eszem. A hajamtól, a lábamtól, a ruhámtól vagyok az, aki? Ez hiányozna bárkinek is? A testem nem léte fájna a szüleimnek, a szerelmemnek, a barátaimnak? Az emlékekben élünk tovább. Meddig emlékeznek "RÁM" ? Az illatomra, a hangomra, az örömömre, a tetteimre? Amíg ők is élnek! Aztán... Megint egy test vagyok, egy fénykép, egy név. Örök élet? Porból lettünk, s porrá leszünk.?
Miért pont én? Miért nem most? Nekem még annyi dolgom lenne.... Egyik sem fordult meg a fejemben a nap végén. Ugyanúgy autóba ültem, s hazafelé vettük az irányt. Utunkon végigkísért az esthajnalcsillag, az ég alja vöröslött, felette az ibolyakék uralkodott. A tüdőm tele volt friss, zöld levegővel, s párom megérintette az arcom. Ekkor bizony kicsordult egy könnycsepp. Szép ez a világ! Még ha nem is mindennap veszem észre. Nehéz lenne itt hagyni! Nem akarok én mindent látni, és pontokba szedve emlékeztetni magam, hogy mi az, amit még nem próbáltam, ahol még nem jártam. Élvezni akarom mindazt, ami van, s magamba szívni, beszippantani, ami körülvesz.
