Nem érti! Nem ért! Olyan, mintha nem ismerne! Miért nem ismer?
Létezik Ő, akinek nem kell bemutatkoznom? Tudja, hogy ki vagyok!! Nem kérdez, nem kér, nem próbálkozik.. Kézen ragad, és sodor magával! Kirángat a valóságból, az ő valóságába. Egy világba, ahol színek, illat, zene...csönd,nyugalom...test, érintés...gondolat, cikázás. Ahol könnyű, ahol nincs megjátszás, ahol nincs "valahogy viselkedés", ahol csak ösztön van. Ahol nincs megtiltva az indulat, a szenvedély, semmi, ami belülről jön.
Merülés, elmerülés, merengés, a semmi és a minden megélése. Mélyeket lélegezni, hangokat hallatni, mik a torkunkat ingerlik, egymásba engedni egymást!
Nincs ellenállás, de van ütközés, feszülés, feszültség. Rácsodálkozás, felfedezés, izgatottság. Izgalom. Siklás. Illat az illaton. Tapadás. Bőr a bőrön. Erő, mely megrészegít, s melynek nyomait élvezettel nézegetem magamon. A gondviselő erő, ami vezet, de nem köt láncra, ami védelmez, ott áll csendben mögötted, de nem veszi el a szabadságod.
A falevél esőtől nem óv, hanem a közepébe állít, had érezzek!! Nincs szemérem, libabőr van! Nincs vezeklés, csak sikítás. Nincs idő. Nincs értelmetlen magyarázkodás, hogy mit-miért. Mert tudja, hogy mit-miért. Mert ismer! Tudja, hogy örömöt csak a napsütés ad, hogy nyugalmat, a felszínes szavak helyett a test közelsége. Tudja, hogy ugyanannyira vágyom a zene lüktetésére, mint egy könyv mélységeire.
Egyszer fekete, egyszer fehér. Miért ne férhetne meg egymás mellett mindkettő? Vadul, majd lassan elnyújtva.. Érzi, hogy mennyire és hogyan... Kívánom! Kívánja, hogy mindent hátrahagyva, az érintések nedves talaján, együtt érjünk célba. Hajszol, űz! Új élményekbe, tapasztalásokba, bátorságával bátorságot adva.
Kizökkent magamból, az ő világába, ami talán nem is az ő, hanem az én világom? De miért ne lehetne közös világunk, ahol mindketten ismerősök vagyunk, és ahol mindketten ismerjük egymást?
Hol a kéz, mely magával ragad, s elsodor?
