Vasárnap kora reggel van, télbe hajló esős, borús idő. Kapucnival a fejemen sétálok hazafelé, már világosodik. Egy-két autó elhúz mellettem, járókelő szinte sehol. Csak egy, akit épp megelőzni készülök. Fején a kabátja csuklyája, s a járása elég bizonytalan. Gondolom magamban, biztos a szombat esti buli jól sikerült, de nincs kedvem nézni, ahogy kacskaringózik előttem. Pár nagyobb lépés, és már elé is kerültem. Végre! Mehetek a saját tempómba.
De mintha az ingatag léptek egyre határozottabbak lennének. Fölveszi a ritmust, s velem egyszerre kapkodja a lábait. Csak nem utánam jön? Lassítok, lassít, gyorsítok, gyorsít. Hallom a cipője kopogását az aszfalton, de nem nézek hátra. Különben is! Mit akarhatna tőlem? Gyakorlatilag fényes nappal? Igaz, hogy sehol egy lélek, de főút mellett megyünk, csak nem fog hülyeséget csinálni!
Most már biztos, hogy engem követ. Mit csináljak? Ott egy benzinkút! Persze pont most nincs kint senki! Próbáljak meg feltűnés nélkül irányt változtatni, és bemenni? De mi van, ha megvár? Közeledik, és nem tudom mit csináljak. Kezdjek el futni? Mutassam, hogy félek? Mutassam, hogy a szívem a torkomban dobog? Még mindig nem merek megfordulni. Miért nem jön erre senki? De lehet, hogy csak beképzelem, és egyszerűen csak sietősre vette a figurát?
Itt egy elágazás, két zebrával. Megállok az egyiknél a nyugalom legnagyobb látszatával, miközben a lélegzetem is visszatartom. Nem hallom. Hol van? Lehet, hogy tovább ment? Zöldre vált a lámpa, s mikor lelépek az útra, a táskámhoz nyúlok, egy kéz pedig a kabátom alá, egyenesen a nadrágom ülepéhez. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak a karommal próbáltam ellökni. Erre a mozdulatra hirtelen "észbe kapott", és elindult a másik irányba, vissza se nézve. Én pedig olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Mindjárt otthon voltam, de azon gondolkodtam, hogy inkább beállok a buszmegállóba, valami nyilvános helyre, minthogy bemenjek a panelrengetegbe, ahol ha ismerős, akár meg is lephet. Mert mi van, ha megkerüli a tömböt, és ott lesz az ajtó előtt? Haza kell érnem! Már csak pár méter. Beérek az ajtón, s még kabátba az erkélyablakhoz megyek, s a függöny mögül félve nézek ki, hátha megfigyelte merre jövök, s itt ólálkodik a környéken. De miért pont én? Úgy voltam öltözve? Vagy nem kellett volna megelőznöm? Az egyáltalán meg se fordul a fejemben, hogy szimplán azért, mert részeg volt. Undor, hányinger fog el! Érzem az ujjai hegyét, ahogy durván hozzám nyúltak! Nem láttam az arcát, de így bárki lehet, aki szembe jön velem az utcán. És ha ő megjegyezte a kabátom, vagy a táskám....?
Soha nem voltam félős. Sőt! Fiatalon csináltam elég sok felelőtlen, merész dolgot, amiből akár baj is származhatott volna. De alapvetően mindig is bíztam az emberekben, magamban, abban, hogy velem nem történhet meg hasonló.
A rákövetkező napokban mindig úgy intéztem a dolgaimat, hogy sötétedés előtt haza érjek, és kerültem a kis utcákat, annak ellenére, hogy mindez főúton történt. Fürkésztem az emberek tekintetét, hátha mégis láttam valamit, és felismerem, vagy ő engem! Azóta ha hosszabb ideje jön valaki mögöttem, akár egyedül vagyok, akár nem, mindig hátra nézek. Túl tettem magam rajta, és már nincs bennem félelem, de óvatosabb lettem. Ez már az életem része marad, és nincs mit ezen szégyellni!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése