Máshol

Reggel 6 óra van. Az éjszakás műszak után elpilledve ülök a buszon, s nézem, ahogy kel fel a nap. A hajnal a kék árnyalatait rétegezi, amik közé befurakodnak nagy, tömött, szürkés fehér felhők. Úgy tűnik, mintha a nem is olyan távoli messzeségben egy tiszteletet követelő, büszke hegy körvonalai élesednének. Látom a hegy sötétkékjét, rajta a hó fedte foltokat, mögötte az ég fakó színét, s alatta a ködbe burkolózott házak, fenyők tetejét, mint valami alpesi tájat ábrázoló fotón. Majd hirtelen egy pillanatra feltűnik a tenger. A nap már rózsaszínre festette az ég alját, s a tengerbe nyúló kis szigetek úgy vannak előttem, mintha ismerném őket.
Milyen életem lenne, ha nem ide születek? Ha az a hegycsúcs engem kísérne minden nap, vagy ha érezném a tenger illatát? Akkor is ugyanerre gondolnék, ugyanezt érezném? Ugyanazok a vágyaim, céljaim lennének? Ugyanúgy nem értékelném, hogy van víz, amit ihatok, van hely, ahová lehajthatom a fejem, s van családom, akit szerethetek?
Eszembe jutott erről egy történet. Él egy halász. Reggeltől estig a tűző napon ül, és a tengert bámulja. Van egy szerető felesége, szép családja, két gyereke, szerény otthona. Fedél van a feje felett, mindig van mit ennie, minden nap nézheti a tengert, és mindezért hálát ad az Istennek, hogy ilyen élete lehet. És van egy másik élet, egy másik halász. Ugyanúgy reggeltől estig a tűző napon ül, van felesége, gyereke, szerény otthona. De ő folyton csak elégedetlenkedik, panaszkodik, hogy milyen rossz neki, hisz egész nap a napon kell izzadnia, az otthona egy putri, nagyon unja már a halat, és egyáltalán, milyen élet ez!? Ez nem is élet!
Lehet, hogy él valahol egy hasonló sorsú, hasonló életű ember, mint én. Ugyanazok a körülmények, ugyanaz az élethelyzet. S míg ő örömét leli a napsütésben, a friss levegőben, én nem tudok örülni annak, hogy egészséges vagyok, hogy ha kimegyek a lakásból a zöldet látom, vagy hogy még vannak körülöttem olyanok, akiknek fontos vagyok. 
Szegénység, kizsákmányolás, háború, diktatúra.... Mennyi ember, aki feladhatná...! Mi pedig elfelejtjük, hogy kötéltáncot járunk, ahonnan mi is bármikor leeshetünk. Egyik nap még siránkozol a pénz miatt, másnap már téged siratnak. És megint csak arra jutottam, hogy meg kellene tanulnunk élni! Bár!!!! Élni életveszélyes, és eddig még mindenki belehalt! :) :)

Élet a halál előtt

Az ablakhoz lépek. A távolban sötétszürke, fekete felhők gyülekeznek. Érzem az eső illatát. Ugyanaz az izgatottság tör rám, mint kisgyerekként, mikor mamámék teraszáról tátott szájjal bámultam a vihart. Már akkor lenyűgözött az az erő, ami ha akar, messzire repít vagy akár az életemet követeli. Egy apró részecskéje vagyok valami nagyobbnak. Valami hatalmasnak. Aminek a közelében lenni egyszerre mámorító és félelmetes. Van olyan pillanat, mikor legszívesebben megadnám magam ennek a vonzásnak, hogy rendelkezzen felettem. Hogy döntse el, megérdemlem-e hogy élek!? Mert azon gondolkodom, hogy az életem ajándék-e, és hogy mit kezdjek vele!? 
A felhők mind gyorsabban közelednek, látom, ahogy a szél fákat csavar ki, a villámok egyre többet érintik a talajt, és a napfény utolsó sugarát a sötétség oltja ki. A víz hömpölyög, felém igyekszik, én pedig földbe gyökerezett lábbal állok. Tehetetlen vagyok. Félek. Ennyi volt? Az nem lehet!! Hisz még annyi mindent.....! Meneküljek? De hova? Mi elől? A szívem kiszakítja a mellkasom, úgy dobog... Az üveg beteríti a padlót, a víz engem akar....
- Így nem halhatok meg! Még nem halhatok meg!!!! ..... - kiáltom a semmibe.... és ekkor...... felébredek. 
Ritkán találkozok olyan emberrel, aki nem hagy faképnél, ha a halál szót megemlítem. Nagyon gyakori a tagadás, a menekülés. Pedig nincs is ennél biztosabb dolog az életben. Bizonytalanságban, kételyek közt vergődünk, miközben futunk az elkerülhetetlen elől. 70 éves nagymama modellként pózol a címlapokon, vagy egy 50 éves nő 20 éves önmagát akarja látni a tükörben. 
A múltban élünk, a múlt meg nem tett, ki nem mondott szavain kattogunk. Bezzeg, ha akkor oda megyek....., ha akkor elmondom....., ha akkor megteszem..... Tényleg minden másképp lenne? Vagy ha tudnánk, hogy mennyi időnk van még, és látnánk a perceket peregni, tényleg elkezdenénk élni? Vagy az örökkévalóság megnyugvással töltene el, mert a végtelen idő biztonságot ad? Bármikor újra kezdhetem, kijavíthatom, megbánhatom, megbocsáthatom.....
Ha most kinézek az ablakon, a jelent látom. A zöldet, a napfényt, az eget. Az esélyt, a lehetőséget. A lehetőséget, hogy ma másképp csináljam, hogy szeressek, hogy adjak, hogy lássam, ami körülöttem van, hogy a jelenben éljek! Éljek!!!! Mert, 

"Nem nehéz meghalni, ha az ember tudja, hogy élt."  

 / Született feleségek c. sorozat / 

Szép, új világ

XP, XZ, SX, S4, G2... 
Nem, ez nem egy matematikai számsor, aminek következő elemét kellene meghatározni. Én viszont elképzelhető, hogy első ránézésre erre tippeltem volna. :) 
Egy CSAK nőkből álló asztaltársaságnál kicsit kívülállónak éreztem magam, mikor rögtön a helyfoglalás után mindenki elővette a mobiltelefonját, és elkezdtek dobálózni mindenféle szakszavakkal. Csak úgy repkedtek fölöttem a megapixelek, a gigák, a megák és processzorok. Nem értettem, hol a hiba.? 
Itt ülök korosztályom hölgytagjaival, egy két 30 pluszos anyukával egyetemben, és nem arról kezdenek el fecsegni, hogy ki milyen ruhát vásárolt már a tavaszra készülve, vagy hogy mikor lenne esedékes a következő hajvágás, pedikűr, manikűr, hanem hogy kinek mit tud a telefonja. Úgy mutogatták egymásnak, mint a gyerekek a játékaikat. Büszkén, néha irigykedve, néha megmagyarázva, magának is, hogy neki miért csak ilyen jutott. Döbbenet! :) 
Pár nappal ezelőtt pedig egyik barátnőmmel pont arról beszélgettünk, hogy lassan cikinek,gáznak fognak minősíteni a tizenévesek, mert nincs okostelefonunk, sőt, hagyományos nyomó gombos mobilt használunk, az érintőképernyőtől egyenesen frászt kapunk. :) És a vicces az az, hogy nemcsak a tizenévesek néznek rám értetlenül, ha közlöm, hogy én nem mindenhova viszem magammal a "házi kedvenccé" avanzsált készüléket, hanem már az idősebbek is. Én még leragadtam annál, hogy telefonálás és üzenetküldés miatt tartom ezt a kis "hobbi állatot", a netezésre meg ott van a laptopom. 
És hogy miért alakult ez így? Egyszerűen nincs igényem arra, hogy folyamatos kapcsolatba legyek a világgal, percenként értesüljek az újdonságokról, vagy hogy naprakész legyek az ismerőseim magánéletéből. Sokkal inkább van igényem néha arra, hogy kivonjam magam a világ vonzása, lüktetése alól, hogy elmerüljek egy könyvben vagy egy zenében, vagy hogy megtapasztaljam a természet színeit. És hogy ez CSAK generációs kérdés lenne? Nem hiszem.   

A témához kapcsolódóan a kedvencem az a levél, ami a facebookon is terjedt, és ami így kezdődött: " Nekem édesanyám volt. Neked muterod. Én permetezett almát loptam a szomszéd kertjéből. Te részegen édesapád kocsijával szombat éjszaka megölsz két embert..." 
A régi mindig értékesebb, mint az új? Az új jobb, mint a régi, mert a haladás, a fejlődés szolgálatában áll? A fejlődés mindig valami jobbat, jót hoz? Ha az új nemzedék ennyire rossz irányba tart, fölvetődik a kérdés, hogy kitől tanulták mindezt? Csak a szülők hibája? Akik még nem bele születtek, hanem bele tanultak - ha egyáltalán sikerült nekik - egy olyan technika és manipuláció uralta világba, ahol megmondják miről legyen véleményed, milyen témák foglalkoztassanak, ahol próbálnak bekategorizálni, hogy aztán megmondják mire van szükséged, hogy a csoportba tartozhass, rengeteg alternatívát mutatnak, hogy neked csak választani kelljen, ne gondolkodni!!!, vagy elhitetik veled, hogy ha megveszed azt a bizonyos terméket, akkor igazi egyéniség leszel, miközben a hozzád hasonlók ugyanezt fogják gondolni. Előre kitalált "fantomok" után rohanunk, amiket ha nem szerzünk meg, alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. 
Nehéz ebben a zűrzavarban eligazodni és lépést tartani a változásokkal. De úgy gondolom, hogy haladni kell a korral, nem szabad elzárkózni attól, ami körülöttünk zajlik. És mindezt úgy kellene megvalósítani, hogy ne menjen az emberi kapcsolatok rovására, ne rohanjunk még gyorsabban az elidegenedés felé, és ne hagyjuk, hogy függőként kezeljenek minket, akiket bábokként lehet mozgatni. 
Erről a videóról pedig mindenki gondoljon azt, amit akar.