Máshol

Reggel 6 óra van. Az éjszakás műszak után elpilledve ülök a buszon, s nézem, ahogy kel fel a nap. A hajnal a kék árnyalatait rétegezi, amik közé befurakodnak nagy, tömött, szürkés fehér felhők. Úgy tűnik, mintha a nem is olyan távoli messzeségben egy tiszteletet követelő, büszke hegy körvonalai élesednének. Látom a hegy sötétkékjét, rajta a hó fedte foltokat, mögötte az ég fakó színét, s alatta a ködbe burkolózott házak, fenyők tetejét, mint valami alpesi tájat ábrázoló fotón. Majd hirtelen egy pillanatra feltűnik a tenger. A nap már rózsaszínre festette az ég alját, s a tengerbe nyúló kis szigetek úgy vannak előttem, mintha ismerném őket.
Milyen életem lenne, ha nem ide születek? Ha az a hegycsúcs engem kísérne minden nap, vagy ha érezném a tenger illatát? Akkor is ugyanerre gondolnék, ugyanezt érezném? Ugyanazok a vágyaim, céljaim lennének? Ugyanúgy nem értékelném, hogy van víz, amit ihatok, van hely, ahová lehajthatom a fejem, s van családom, akit szerethetek?
Eszembe jutott erről egy történet. Él egy halász. Reggeltől estig a tűző napon ül, és a tengert bámulja. Van egy szerető felesége, szép családja, két gyereke, szerény otthona. Fedél van a feje felett, mindig van mit ennie, minden nap nézheti a tengert, és mindezért hálát ad az Istennek, hogy ilyen élete lehet. És van egy másik élet, egy másik halász. Ugyanúgy reggeltől estig a tűző napon ül, van felesége, gyereke, szerény otthona. De ő folyton csak elégedetlenkedik, panaszkodik, hogy milyen rossz neki, hisz egész nap a napon kell izzadnia, az otthona egy putri, nagyon unja már a halat, és egyáltalán, milyen élet ez!? Ez nem is élet!
Lehet, hogy él valahol egy hasonló sorsú, hasonló életű ember, mint én. Ugyanazok a körülmények, ugyanaz az élethelyzet. S míg ő örömét leli a napsütésben, a friss levegőben, én nem tudok örülni annak, hogy egészséges vagyok, hogy ha kimegyek a lakásból a zöldet látom, vagy hogy még vannak körülöttem olyanok, akiknek fontos vagyok. 
Szegénység, kizsákmányolás, háború, diktatúra.... Mennyi ember, aki feladhatná...! Mi pedig elfelejtjük, hogy kötéltáncot járunk, ahonnan mi is bármikor leeshetünk. Egyik nap még siránkozol a pénz miatt, másnap már téged siratnak. És megint csak arra jutottam, hogy meg kellene tanulnunk élni! Bár!!!! Élni életveszélyes, és eddig még mindenki belehalt! :) :)