Űzött vaddá váltam. Mintha érezné a bizonytalanság, a gyengeség szagát, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson rám. Ő, aki figyel, aki meglapul, aki az erődítménynek hitt kapcsolat tövében éjszakázik, s ha kell, gátakat szakít, korlátokat robbant, csak hogy megkapja, amit akar.
A rózsaszín álomvilág elillanni látszik, a rutin már beférkőzött a kulcslyukon át, s a tökéletesség piedesztálja kezd összeomlani, amit eddig meg sem kérdőjeleztél. Rossz döntések, elfojtott indulatok, csalódások. Csalódás abban az emberben, akiben hittél, akiben megláttad azt, ami lehetett volna, de nem tett érte semmit. Csalódás a jövőben, amit vele együtt képzeltél el, de ez a kép egyre csak távolodik. Csalódás önmagadban, mert úgy érzed, elvesztél valahol félúton, s mintha már nem is te lennél. De még akarod remélni, hogy minden megváltozhat, hogy ha majd a válladra veszed és cipeled a "jobb már nélküle, mint vele" állapot súlyát, s talán még nincs itt az ideje, hogy új fejezetet kezdj az életedben, mert az előző még folytatható.
Görcsössé válsz, s miközben legbelül már tudod, hogy valami véget ért, ami nem hozható helyre, mégsem megy az elengedés.
S ekkor észre veszed Őt, aki eddig lesben állt, s most örül, hogy végre labdába rúghat. Gyönyörű fogsor, elbűvölő mosoly, finom illat, tágra nyílt, érdeklődő szemek. Ő az. Ő, aki mindig ott van, ha kell, s csak akkor, ha kell. Nincs alkalmazkodás, nincs lemondás, nincs kötelesség. Nincs szanaszét dobált szennyes a lakásban, nincs anyuka, aki hetente többször meglátogatja nagyra nőtt pici fiát, nincsenek pénzügyi problémák, nincsenek hajnalig tartó italozások a haverokkal. Helyette van kedvesség, figyelmesség, gondtalanság. Ő az, aki úgy csókol, hogy körülötted megszűnik minden hang és szín, s minden percben érezteti, hogy kíván.
Megteszed egyszer, megteszed még egyszer. Semmi nem érdekel! Hisz úgy érzed, újra élsz! Hol volt ez eddig? Hogy felejthetted el? Miért hagytad? Izgatott vagy, napközben többször elmerengsz, s várod már, hogy ismét átéld. Aztán.....
Jönnek a kitalált sztorik barátnős kávézásokról, elhúzódott vásárlásokról, lekésett járatokról. Mintha lassan irányíthatatlanná válnának az események. Már nem is igazán akarod. Dühös vagy, mert a párod nem veszi észre. Ennyire figyel rád? Hozzá indulsz, s közben abban bízol, hogy a megcsörrenő telefon majd visszatart...
- Ne hagyd, hogy ezt csináljam, nem akarom ezt csinálni, de már nem tudom abba hagyni!
Rabja lettem annak a felhőtlen pár percnek, amit már nem is élvezek igazán. Hogyan tovább? Hol van a kiút?
S mint minden hazugság, ez is kiderül egyszer. Akkor pedig ott állsz önmagaddal szemben, s legszívesebben szembe köpnéd magad, amiért játszottál emberekkel, érzésekkel, az együtt megélt évek emlékével, s amiért tudod, hogy akármennyire is az ő hibája is, nem ezt érdemelte volna.
Őszinte....
VálaszTörlés